Goranga VAZZE!

Ezennel hivatalosan is gyűlölöm a Microsoftot. Legalábbis interneten. Úgy döntöttem innen is el fogok navigálni, amint lesz időm valami más tárhelyet kreálni. Minden negyedgondolatért klikkelni és újratölteni kell, képfeltöltés szó szerint órákig tart, már, ha nem száll el, és tukmálja rám az egész rendszer, hogy minnél többet letöltsek a nagy anyavállalat drágalátos ingyenes, de hasonlóan bóvli és szar programjaiból. Csak, hogy foglalja itt nekem a teret. Szóval grr, és basta! Frankfurti képeket megint félbehagyom, mert nem győzöm kivárni, hogy felmenjen mind.. és még lógok a római képekkel..

 

mellesleg pár aranyköpés Kukorelly szemináriumról:

 

"Az elbóbiskolást csak Homérosz engedheti meg magának" (arról, hogy az elbóbiskol kifejezés annyira agyonhasznált, hogy azt már csak az ilyen nagyoknak szabad)

 

" - Én innen kivenném ezt a faszt és átraknám egy farok helyére.

 - Már ki is húztam!" (szövegjavítás, próbáltuk elkerülni a szóismétlést)

 

" - Ez most tulajdonképpen miről szól?

 - Semmiről, ez egy vers!"

Hagyma, dohány és alma

 

Hagyma íze van. Lila hagyma. Nem véletlen, elvégre zsíros kenyeret ettünk, mondom is neki nevetve, zártan nevetve, hogy hagyma ízed van. Állítólag nekem is, olyannak hallom a megjegyzést, mintha az én hibámból kellene csupán egy hagymaízűvel beérnie. De azért beéri.

Sosem értettem, hogy lehet csücsörítve csókolni. Az igazán kiműveltek már párnán gyakoroltak, el is képzelem, ahogy elolvassák a tippeket a Bravo-ban, aztán rácuppannak a párna csücskére. Először szívják, aztán körkörösen járatják rajta a nyelvüket, szopogatják, fejük jár fel-le, végül lapoznak egyet, és amíg kitöltik a tesztet, a párnáról is felszárad a nyál. Valahogy a párnát másmilyennek képzelem, az ember nyelve azért mégsem olyan érdes. De a többiben van valami. Olyan ez, mint ahogy a kígyók tapogatóznak a discoveryn, folyamatosan öltögetik a nyelvüket. Viszont se a kígyóknak, se a párnának nincsen ajka, amit harapdálni lehet. Nekem van, kettő is, és most már úgy gondolom, ezzel kezdte volna, ha nem nyitom ki a számat rögtön az elején. Hagyma ízű. Az egész csókból ennyi maradt meg, a lila hagyma.

Hogy nekem jó volt-e? Biztosan jó volt, a sosem próbált párnacsücsöknél egyértelműen jobb. Ezek szerint ennyi volt. Levezet a lépcsőn, talán szomjas, én szeretném lemosni a számat, érzem, ahogy körülötte kezd megszáradni a nyál. A villanyt nem keresi, csak előhúz egy széket, és az ölébe ültet. Biztosan nehezebb vagyok, mint gondolta, egyáltalán minek kellett lejönni? Fent se voltam kevésbé hagymaízű.

Bosszús. Megszakítja a csókot, párszor feldob, megfordít, nem értem. Mindjárt óra tizenöt lesz. Most háttal vagyok, így egész ki kell csavarnom magam, hogy lesmárolhasson, ettől nem hinném, hogy jobb. Neki tetszhet ez a nyelves dolog, meg a kitekert póz, a keze most elindult lefelé, fel le a combomon, már vagy ötödjére. Megkérdem, meddig maradhat, azt hallottam mennie kell hajnalban, és valóban, a négy órás vonatot el akarja érni. A nyelvem el fog zsibbadni, ha így folytatjuk, mint amikor fogorvosnál érzéstelenítőt kap az ember. Negyed kettő múlt.

Van egy kéz a két lábam között. Gombokat keres, meg a zipzárt, én jelzés szinten ráteszem a sajátomat, de nem reagál. Kurvajó. Dadogok valamit arról, hogy én ma este nem nagyon gondoltam ennél többet, mert azt, hogy minél is nem gondoltam többet, nem tudnám elmagyarázni. Még csak fél kettő van. De biztosít róla, hogy „ő se gondolt többet”, aztán megint beáll a folyamatos csók és keresi a nadrág gombot. Lefogom a kezét. Ebben az egyben biztos vagyok, a gatya nem kerül le rólam. Így se tudom a nevét. Vagy hogy hol tanul. Meg hol lakik. Még egy bordélyban is jobban informáltak a kuncsaftról, annyira legalább, hogy tud-e fizetni, meg, nincs-e szifilisze.

Pislog rám értetlenül, hogy akkor nadrágon keresztül akarom? Mit? Ezt meg én nem értem. Amire én gondolok, azt azért nadrágon keresztül nem lehet. Most én csókolom meg őt, az már megy, erre meg nem is tudok válaszolni. Fél négykor úgyis el kell mennie, az állomás messze van. Eközben ő próbálkozik, szigorúan nadrágon keresztüli körkörös mozdulatokkal, és akkor leesik, hogy ez mire megy ki. De, ha a párna érdes, akkor a farmer még inkább. És az egy másik, idegen kéz. Meg ki vagyok tekeredve. És lilahagyma.

Megunta, hogy a kezemmel csak támaszkodom, háromkor el kell kezdenie készülődni, meg búcsúzkodni, nyugodtan nyúljak a póló alá. Egész jól kézre áll, fel le tologatni a tenyerem, meg megkapaszkodni a csuklyásizmában ösztönösen megy. Nem csinálom jól, fogja a kezem, és lejjebb tolja. Háromból egy-harminc, az másfél óra. Megint egy nadrág. De, ha az enyémet nem vettük le, akkor az övét sem fogom, meg ez megint olyan, hogy nem. Előbb név, cím, telefonszám, aztán a fasz. Meglep, hogy kemény. Pont marokra áll, sejtem, hogy mitől lenne neki „jó”, sőt, azt is, hogy mitől lenne „igazán jó”, de még a szimpla „jót” sem vagyok biztos, hogy kimeríti, amit egy farmeron keresztül tehet az ember. Pláne én. Még egy óra húsz perc.

 

Sokat beszél, keveset kérdez. Ha kérdez, akkor is úgy, hogy egyetértsek vele, a konkrét szavakra egyáltalán nem emlékszem, csak ez az érzet maradt meg, hogy üres frázisokat mond, amikről nem tudom eldönteni, hogy képtelen jobban megfogalmazni, vagy megszokásból darálja.

Nem egészen erre gondoltam beszélgetés alatt. Merthogy ezt kérdezte, nincs-e kedvem beszélgetni. Dehogynem volt. Erre elvezetett egy kétfős ülőhelyre, én csak ott helyben jöttem rá, mi az a „beszélgetés”.

Lehetőségek az életben, jó, ha megragadjuk őket, ésegyebek, érzem rajta a csajozós szöveget. Néha az az érzésem, ha hülyébbnek születek, boldogabb lennék. Boldogok a lelki szegények, mert övéké a mennyek országa, ezt a sort is csak így tudom értelmezni. Ha nem hallanám, hogy jól begyakorolt, többször bevált szöveg ez, talán tetszene. Most adja el, hogy ő egyéniség. Nemcsak nekem, minden nőnek, akit előttem, és utánam még leszólít. Mindegyiknek elmondja, mint a Krisnás a térítő szöveget, csak a saját büszkeségem névreszóló. Neki táncoltam. Ő nekem mutatkozott be, hiába voltunk hárman. Én voltam az egyetlen, aki puszit is adott. Leültetett, és azóta látom a hadműveletet.

Neki vajon adok-e egy esélyt. Egy esélyt mindenki megérdemel, vágom rá reflexből, ez a rossz ebben a sablonos beszélgetésben, az ember megszokja, hogy közhellyel válaszoljon. Még végig se mondtam, már lesmárol. Váratlanul ért, még inkább felkészületlenül. Az esély kinek-kinek mást jelent, neki engedélyt az offenzívára, én próbálok a jelenben maradni és semlegesíteni azt a drasztikus ízt, amire az egész szervezetem üvölti, hogy méreg. Méreg, köpd ki! Pedig az ő. A bőréből ugyanez árad, szimatolva már felismerem, meg a hozzá társult füstszagból is ki lehetne következtetni: nikotin.

Marha kényelmetlen ez a pamlag vagy mifene. Lestrapált piros bőr, ki van ülve, meg amúgy is magasabb emberekre tervezték, a gerincem félúton megtörik rajta, és erre még jön az ő súlya. Dejavu, biztosan tudom, ha lenne óra, már azt nézegetném. De az esélyt komolyan gondoltam, el kéne vonatkoztatni a nikotintól, meg a sablonszövegtől, elvégre miért ne izgulhatna, miért ne lehetne szerencsétlen, miért ne szokhatna le?

Már megint ez a „jó volt-e?”. Kitérő válasz, nem dohányzom. Felcsillan a szeme, mindig is olyan nőre vágyott, aki miatt leszokhat. Látom, hogy bóknak szánta, de nem érzem annak. Nem jön zavarba, lesmárol, én meg hagyom, várom, hogy belejöjjek a dologba, hogy érezzem, amit kéne. Érezni akarom! Helyette nikotin.

Valaki ismerőse hátbaböki, túl csalafintán vigyorog az is, tucatlibának érzem magam, menjen, segítsen elpakolni. Bocsánatot kér, de megy. Érzem a fontossági sorrendet, pedig megvolt a bocsánat, a sajnálkozó pillantás, az ígéret, hogy visszajön, utóbbi helyett akár azt is mondhatta volna, hogy szép az idő. Nem baj, addig majd megkeresem a többieket. Azok néznek vigyorogva, marhára nincs erre most szükségem. Úgy kacsintanak rám, mintha végre megfogtam volna az Isten lábát. Ők még nem látták Isten lábát, ha ezt annak vélik, vagy nekik a másik lábát adta, mert ez büdös. Nikotinszagú.

Bűntudatom van, a hisztéria kerülget. Elmegyek a mosdóba, valamit csinálni kell, hát kiigazítom a sminkem, hideg vízzel megmosom a szám, mire ráébredek, már öblögettem is, persze a nikotin megmarad, a bőrömön is rajta van. Levadászott, én meg hagytam magam körbehugyozni. Meg kéne fürdeni, de nagyon, forró vízben sörtés kefével, aztán jéghideg hegyi forrásban leöblíteni, lehántanám a bőrt mindenhonnan, ahol hozzámért, de legfőképpen a hajamat akarom megmosni, ha lenne nálam csat, összefognám, csak ne érezzem.

Nézem a tükröt, benne magamat. Ez is egy esély, örülhetnél neki kislány, a szerelem első látásra csak elszámolás a statisztikai táblában, hiba a mátrixban. Ez meg itten a realitás, ha nem tetszik, hogy olyan szürke, akkor színezd ki. Előveszem a szájfényt, kicsit élénkebbre festem az ajkaimat. A felnőtteknek ilyen a zsírkrétája.

 

Van egy kéz a két lábam között. Bár a kéznél lényegesebb a kéz mutatóujja, mert, hát tudom, hogy mit csinál, meg mit szeretne elérni, meg nem önzésből, hanem tényleg szeretné, hogy akármilyen sallangos is a kifejezés „jó” legyen, csak hiába tudom, ha nem érzem. Az meg azért az érzés nélkül elég idióta helyzet, ha nincs meg az érzés, akkor ugyan mi a fasznak ülünk a Duna-parton egy padon, abban a számomra legalábbis végtelenül kitekert pózban, hogy a bal lábam minél kisebb szöget zárjon be a törzsemmel? Udvariasságból. Elvégre én kértem fel őt, akkor nem illik a tánc közepén otthagyni a partnert, még akkor is, ha a legőszintébb az lenne, ha csalódottan közölném vele, amit a kísértésnek is mondanék: az almát köszönöm, megkóstoltam, de nem kérem, nem ízlik.

Mert hát, hiányzik a hév. Ami olyan esetekben, ha fél órán át csókolózunk a Duna-parton, az egész rózsaszín, szerelem, fiatalság-bolondság dolgot egyszerűen visszájára fordítja, hogy fogom tőle a fejem. Valahogy azóta megy a dolog vakvágányon, hogy három percig birizgálta a csuklómon az ezüst foglalatú borostyánszemeket. Szép és érdekes karkötő, nem véletlenül hordom, de nem ennyire. Bort meg már nem kérek. És csiklandós is csak a kedvéért vagyok. Szóval azért a kísértés is túlbuzgólkodta, gyönyörű szép génkezelt alma, nagy és piros, csak nekem nem ízlik.

Harapva csókol. Azt én nem szeretem, mert a fogkoccanás kizökkent, de amúgy sem vagyok bezökkenve, szal végül is mindegy. Ő persze rámindult, pedig én csak ösztönös rutinnal dugom át a nyelvem. Ezt se tanította soha senki. Az alma teszi magát a számba, és még mindig nem ízlik, nem arról van szó, hogy rossz lenne, inkább olyan semmilyen. Max kásás, de ízetlen.

Keresi a mellem. Azt pedig hiába, de, mindegy, ha valamit babrálni akar, hát csak tessék. A pillanat heve már másfél órája nem kap el, tulajdonképpen az első pillanattól az utolsóig nem. Én próbálom elkapni őt, kergetem, mint az agymosott, hogy de igenis az igazit akarom, bazmeg. Az meg nincs hozzászokva, hogy a nyúlnál legyen a géppuska, lélekszakadva menekül előlem ő, a nagy vadász.

„Átfáztál, igaz?” kérdi kedvesen, „Menjünk akkor vissza”. Nem ellenkezem, menjünk. Ugyan nem fázom, de ürügynek teljesen jó, hogy rám, a törékeny nőre vigyázni kell. Nem illik a kezem az övébe. Nem passzol, az egész kézenfogósdit nem szeretem, ráadásul amilyen alacsony vagyok, kb. a könyökömig kell emelnem a sajátomat, hogy a dolog működjön. Persze így sem működik, erőltetett, ahogy kezdetben minden. Nem törődök vele, és Vele se igazán.

Nem elég részletekben gazdag ez az utca, vagy már túl jól ismerem. Ott ettem rossz gyrost, csontos volt benne a marha, itt kell kerülgetni a hányásokat, és arra, ha elmegy az ember a keresztutcáig, alig van világítás. Pedig szeretem az estéket, a város ilyenkor visszafiatalodik, csak az a kendős néni nem tudom, hogy kerül ide a krumpliszsákokkal, jó korán indult a piacra, még csak az éjszakai jár. Ez meg itt a kezemhez csatolt másik, némán ácsorog mellettem a megállóban, és nem egészen tudja, mit kezdjen velem. A beszélgetésre neki se áll rá a szája, pótcselekvésképp megölel, de csókolni nem, mert bármikor jöhet a busz. A busz meg leszarja az egész világot, jön, amikor jön, és megy, amikor megy. Jó dolog lehet busznak lenni.

Nem értem miért nem ülünk be valahova. Ehelyett vagy háromszor felhívja a Danit, aki lefogadom, hogy ugyanolyan mély és másnap felé vezető álmot alszik, mint a többiek, akiknek megvan a száma, és húsz perccel ezelőtt sem vették fel. Azt mondja, hazakísér. Még csak az kéne, egyszál mobillal a kezemben hajnali négykor ébrenlétbe csörgetni anyámékat. Akárki akármit mond, egy unokákra kiéhezett anyánál perverzebb lény nincs a földön.

De, de ő hazakísér, ne csináljam már, hát csak nem hagy itt egyedül. Elfelejtettem, hogy kisvárosi. Nem is érdekelhetett igazán, inkább rutinkérdés volt. Csak annyi rémlik, hogy kisváros, és még sosem lakott itt a vízfejben, tehát sztereotípiásan véli Budapest éjszakájában az összes mozgó árnyékot késelő nekrofil hullarablónak. Vagy csak lovagias akar lenni, az végül is aranyos.

Teljesen a kapuig akar kísérni. Már nem is ellenkezem, látom, hogy nem lehet lebeszélni, majd, ha fel akar jönni az ajtóig, akkor fogom bevetni minden ellenállásom. De nem is az ajtó, a kapu meg a lovagiasság a lényeg, hanem a kapualj. Ez az alma ma még megeteti magát velem. Totál naivan felgyújtom a lépcsőház villanyát, persze amint megnyomom a gombot, rájövök, honnan fúj a szél, az a „nem kell” azért gyanúsan erélyesre sikerült. Mindegy, öt perc múlva nagy kattanással úgyis kialszik, azt is csak a lehunyt szemhéjamon át érzékelem. Még ez sem teljes sötétség, a kapu ablakán beszűrődik az utcalámpa, meg valami reflektor, de ő elégségesnek véli, elhúz a vaskos ajtószárnytól és leültet a lépcsőre.

Megint van egy kéz a két lábam között. Hagyom, jobb taktikám nincs, meg se nem izgat, se nem taszít eléggé ahhoz, hogy tegyek valamit, pedig kedves a srác, most csak azon fáradozik, hogy nekem „jó” legyen, csak hát olyannyira nem az, hogy felszisszenek, erre meg felgyorsít, hogy muszáj szólnom. „Ezt most ne” vagy „Inkább hagyjuk”, nem tudom melyik volt.

 

Kinn állunk a szabadban, a koncertnek vége. Tuti elszívott pakolás közben egy szálat, ha nem egy kartont. Nikotin íz, tulajdonképpen lehet, hogy jól csókol, de ez nem tud nem zavarni. Ösztönösen működök már megint, precíz vagyok, mint egy gép, az eredmény is pontosan olyan, mintha kiszámoltam volna. Harap, karmol, és nem ragad le a száj-mell-pina programnál. Én meg várom, hogy érezzem, amit kéne, hogy akarom, kívánom a mérget. Az ilyenekre, mint én, mondhatják, hogy fapina.

Hogy bírod ki, kérdi felmordulva. Tényleg morgás, ilyet sem hallottam még, elfojtott morgás, frusztrálja, hogy vissza kell fognia magát. Ezen végre mosolygok. A tenyere a hasamon van, elkezdem lejjebb csúsztatni, de elkapja. Ne tegyem oda a kezét, mert akkor letépi rólam a ruhát. Hallom, hogy komolyan mondja, a szemén is látni, ugyanazt a ketrecbe zárt tekintetet, akiből a morgás előtört. Úgy tartja vissza magát, láncos kutya, csak a lánc is kutyából van.

Erre felnevetek, rendben, nem teszem oda a kezét. Helyette megcsókolom, hozzásimulva, jobb térd felcsúszik a combján, a tenyerem is talál egy mozdulatot a tarkójáig, blitzkrieg van kérem. Belemordul a csókba, fehér zászló, én meg csak somolygok közben. Hogy is hívták a Márkinét a három testőrben?

Higgyem el, hogy ő engem szeret. Azt azért nem hinném, ma ismertem meg. De igen, higgyem, el, hogy ő szerelmes belém. Ránézek. Félhomály van, de a szemét könnyű kiszúrni, a pupillája kitágult a sötétben, a tekintete meg valahogy alulról, lesütve jön, pedig ő a magasabb. A szembogarában ott a láncos kutya, csapzott, izgatottan szűköl, és csóválja a farkát. Kiröhögöm, aztán kap egy karmolós csókot, jó hosszúak a körmeim, megnézném csíkot húztak-e a nyakától a hasa közepéig, mielőtt mellel nekidőltem volna. Most ő van a fal felé.

Megfordít, a keze úgy siklik a lábaim közé, ahogy a rutinos taxis vágja le a forgalmas főutat, mire észbe kapok, már be is csúsztatta. Kicsit sokan vannak itt ehhez, kivárom, amíg lehiggad. Feszül a lánc.

Be tudna vinni backstage-re, van nekik ott külön szobájuk. És, ha akarom, ő szívesen kinyalna. Tegnap mondtam így nagyanyámnak, hogy szívesen feladom a csekkjeit. Nem egészen tudom, hogy ezen most megsértődjek, vagy röhögjek, reflexből jön a „most ne”. Közben megigazítom a ruhámat, és kibontom magam a karjaiból. Még elkéri a számom, meg is adok neki valamit, aztán otthagyom. A többiek már úgyis csak rám vártak.

 

 

 

na, mostanában ilyenek vannak.. ez még olyan in progress, minden nap találok valami javítani valót. Amúgy nincs semmi bajom. :D tényleg. (az eddig tapasztalt elmebajon kívül persze) Sokat gondolkodtam, hogy feltegyem-e, de mivel bármelyik pillanatban elmehet a net, győzött a "bazdmeg leszarom" hozzáállás. Vizsgaidőszakokat is így vészelem át. :D Ja, és lógok két fényképalbummal is.. csak mire ilyen neteléréssel átjönnek a képek.. még jó, hogy Frankfurt apámtól lesz meg CDn, de a Biatorbágyi sütögetős dokumentáció sajna még várat magára.

 

Vettem ma egy jó meleg sálat. Szép bordó, meg sárga, mindenféle őszi színekkel, szeretem az ilyet. Amikor kicsi voltam, mindig elhagytam a sálaimat. Nem csak a sálakat, a kesztyűket is, néha párosával, volt, hogy sapkástul. Nagy volt az udvar, meg sok kabát volt a szekrényben, valahogy mindig lába kélt a dolgoknak. A két nagyanyám folyamatosan gyártotta a kötöttsapkákat, kötöttsálakat, és kötöttkesztyűket, kérdezés nélkül, előbb utóbb úgyis szükség volt rájuk, de csináltak kötött takarót, babaruhákat, zoknikat is. Az akasztót is előre belevarrták, volt többféle minta, fonal, meg jópár hurkolás, én csak annyit tudok, hogy egy sima, két fordított. Sajnálom, hogy sosem tanultam meg kötni.

 

El kéne mosogatni.

Ki kéne porszívózni.

Be kellene vásárolni, mert üres a hűtő.

Fel kéne venni a telefont.

Kéne egy új cipő, ősz van, ez a piros már átázik.

Meg kéne enni ezt a körtét, mert megromlik.

Le kéne vinni a kutyát.

Locsolni kéne.

Össze kéne söpörni a hajszálakat a fürdőszobában.

Valami rendes kaját kéne enni, már unom a kekszet.

Kéne egy 40 wattos égő.

Meg kéne csináltatni a zárat.

Be kéne fizetni a csekkeket.

Ideje lenne felkelnem az ágyból.

 

 

 

Sok a félkész, és sok a cenzúra által visszatartott is. Ez a két szösszenet átment a szűrőn.

ez a nyári termés:

 

Erdély:

 

 - Why is my bottle empty?

 - Ask Sami, he’s the bottle-master!

 - Yeah, he masters MY bottle! Do you think that’s fair?!

 

Janus, the bold anus! (arról, hogy Joni magyarul János lenne)

 

Tusnád, vasútállomás: „Ó, ha tusnád!”

 

 - Én tudok egyszerre pisilni és cigizni is!

 

 - Facsiga! (mint káromkodás, afféle modern „hínnye!”)

 - Don’t shot the poén!

 

távozóban a bizarr és olykor elgépelt menüről beszélgetve:

 - Lamb on the spit..

 - There were testicals too.. and they were very cheap!

 - Beef brains on eggs!

 

ezek még Erdély előttről:

 

 - Annyi önbizalma nincs, mint egy mozsárnak!

 

 - Az oroszlánok 42-szer párzanak naponta.

 - 42?! – odafordul egyesekhez – Bébi, húzz bele!

 

 - Fölösleges bámulnia nagyon, a kislány úgyis izgalomba vagyon.. (János vitéz elveszett verszakából)

 

(ez a buszról, de a két fószer nagyon sok efféle benyögéssel szolgált. Jó utam volt)

 - Olyat fékezett, hogy rudat fogtam, bazdmeg! Ja, bele az intim szférámba, bazmeg!

 

 - Kis ember nagy bottal jár.
    és a keze messzire elér
    vagy arányaiban nagynak tűnik.

 

 -Abban van az, hogyha nekromantával elég magas szintet elérsz, akkor „halott kezed” lesz és instant halál érintésre.
 - Így nem nagyon van esélyed magánéletre..

 

(részeg néni jön, keze tele, hátán táska, szájában a napszemüveg, szemüveg leesik a földre, István felveszi, és nyújtja.)

 - Tedd a számba!

 

(Siófoki aranypartról:)

 - Kólával jobban lehet fizetni vazz, mint pénzzel!

 

- A főnököm mondta, hogy ma van a békák világnapja.

 

 - A gombák pogányok.

 

Szilvivel barackot vettünk a csarnokban, és a kofák beszólogattak egymásnak:

 

 - Mit nézi olyan csúnyán a lányokat, nyanya? Mit féltékenykedik, maga is volt fiatal!

 

 - He? Ki volt az előző vásárló? Ki hagyta itt a paprikáját?! KI volt az?!!

 

 - Na mi van, nyanyóka? Na figyelj, holnap hozol nekem két láda ötöt. (máig nem értem)

 

 - Emberek nem hallgatják a rádiót, hogy magyar árut vegyenek. Helyette veszik ezt a román szart! – rámutat a konkurens paradicsomára, az észreveszi és beszól:

 - Mi van koszos, befürödtél?

 - Mindjárt 100-ast írok a paradicsomomra, aztán nem lesz ekkora sorod! ( és ezt nagyon fenyegetve!!)

 

Borpatikában a TTKsokkal:

 

 - Köcsögduda, kackiás bajusz, endoplazmatikus retikulum.

 

 - ..de a déli fényt nem tudom, hogy hívják.

 - Aurora bürealis süd.

 - Nem, az a zöld.

 

(hogyan magyaráznánk el laikusoknak és középiskolásoknak)

 - Az apollinaris piszok lesz a petesejt, a hímivarsejt, meg a tenzid.

 

bolhapiac:

 

 - Hoppá, nem látom a gyereket! (tömeg közepén)

 

 - Helló fiúk, helló lányok, Misi bácsi szól hozzátok!

 

meg volt egy néni, aki egy kb 40 centi hosszú, 8 centi széles vaskereszttel magyarázott, de tőle nem írtam fel sajna semmit, azt látni kellett volna..